A régiek azt mondták, aki diófát ültet, bízik a jövőben....  Apám – bár kevés oka volt rá – bízott hát a jövőben, s jó néhány évtizede három diófát ültetett a házunk köré. Az idők folyamán kettőtől meg kellett válni, az egy megmaradt azonban mára már hatalmasra terebélyesedett, személyes sorsunk, egyéni életünk szimbólumaként: évgyűrűiben, gallyainak hajlatában benne van az én históriám, benne van a mi történetünk is, akik körülötte éltünk, élünk.

Fájdalmasan gyönyörű, ahogyan a tártkarú öreg ágak elengedték idén pompásaranyra festett lombjukat, levelek borítják az egész terciát. A végeláthatatlan levélsöprés bosszantó tényét hamar enyhíti a fanyar-édes illatú levélözönben való térdig járás élménye, a sárga-barna szőnyeg finom zörgése lépteink nyomán.

Visszavonul hát a vén dió, a bölcs tanító, aki még így csupaszon is méltóságteljes, megbékélésre, elcsendesedésre int. Pihenni tér az elrejtő, a nyugalomosztó, a vigasztaló, a békítő, a betakaró,  az árnyat adó templom,  nagy beszélgetések, családi, baráti összejövetelek oltalmazója. Hiszen – próbálhatja bárki – lombjai alatt megszűnik a hangos szó, elcsitul a vita, csillapodik a harag.  Kocsis József így ír róla: ha embernek teremtődik, találkozásunk idején nagy nyugalmú, szeretni való öregember lehetett volna, ráncokkal szabdalt, mélyen barázdált bőrével tiszteletet parancsoló nagyapó forma öreg, barátságos, föl lehetett volna kapaszkodni az ölébe, összekucorodva hallgatni a lélegzését, figyelni csendben, ahogyan lehelete cirógatóan meg-meglebbenti a közeli jó szagú dióleveleket.

A diófa sosem kér, nem igényel különös gondoskodást, csak szeretni kell, és mindig ad. Nyáron árnyas lombja a lélek gyógyítója, így ősszel meg lábunk elé szórja kincseit, a diót, a csörgő-zörgő aranyost, sok-sok vitamin, ásványi anyag hordozóját. A dióbél és a belőle sajtolt olaj értékes  zsírsavakat tartalmaz, csökkenti a vérnyomást, erősíti az idegeket. De a fa jótékonysága  holtában sem ér véget: a belőle készült  erős, jó illatú bútorok több nemzedéken át szolgálják az embert, örök darabként, szilárd háttérként az eltévelyedésben, a sok-sok bizonytalanságban. Mondák, mesék, költemények és képzőművészeti alkotások fogalmazzák minden korban újra és újra varázslatos erejét, bölcsességét, tekintélyét, s hasonlítják sorsát az emberéhez: Ágas-bogas véndiófa, úgy hasonlítasz az emberre, minél jobban meg vagy áldva, annál jobban meg vagy verve.